20. rész: A vég

Sziasztok! Újra itt vagyok, és sajnálattal kell közölnöm, hogy ez a blog lezárult. Akartam még ezen kívül egy részt írni, de mivel az előző volt a tizenkilencedik, úgy gondoltam, ez akkor legyen egy húsz részes történet. Tudom, hogy szinte senki se olvassa ezt a blogot, errefelé a madár se jár, de nekem ez egy nagyon jó "élmény" és fejlődési lehetőség volt. Én élveztem az írást, még akkor is, ha nem nagyon akadt nézettsége ennek. Amúgy lesz még egy rész, és abban szerintem valahogy "egybevarázsolom" az első és az utolsó fejezet néhány részét, hogy mennyire fejlődtem/romlottam, tehát nem kell megijedni. Szerintem ez egy jó kezdet volt az írás végtelen univerzumának megismerése felé, így szerintem nem most hallotok rólam utoljára. Kiemelném, hogy ugye van egy másik blog ahol Zafrinával (barátnőm) együtt vagyunk, ám az nem fanfiction, hanem egy blogmagazin. Érdemes benézni szerintem.  Mondjuk kinek mondom, ha úgy sem nézi senki, de mindegy. Itt is az utolsó rész.

*2014 október*

Már szeptember van, és én lassan belerázódva a felsőbboktatási életbe, megyek hazafelé a táskámmal a vállamon. Igen. Ez is eljött, hogy vége a nyárnak, és indulhat az újabb megerőltető iskolai időszak. Lassan haladok, nem sietek sehová. Az albérletem innen három utcányira van, és a metró utat már megtettem. Sikeresen felvettek arra az egyetemre, ahova szerettem volna menni és álmomban sem képzeltem, hogy sikerülni fog, bár mindenki mondta nekem, hogy úgy is felvesznek. Viszont most, hogy már pár hete oda járok, én is elhiszem. A táskám pántja a jobb vállamon nyugszik, és úgy húz lefelé, miközben kezemmel is markolom. Az aszfaltot nézem, ahogy szinte elsuhan a lábam alatt, miközben megyek. A gondolataim természetesen a One Direction nevezetű bandára terelődnek, mint általában. Nekik még mindig tart a turné, én meg lassan kezdek beletörődni, hogy sohasem leszek Mrs. Horan. Pedig még mennyire új, intenzív érzés volt mikor egymásra találtunk. De ugyanez Jasmineről is elmondható, mivel őfelsége is naponta hívogat, és órákat beszélünk a neten. Ő nem abba az iskolába jelentkezett ahova én, így személyesen nem mindig tudunk találkozni. Persze minden telefonbeszélgetésnél szóba kerülnek a fiúk, és hogy vajon mi lehet velük. Nem megy minden úgy, mint ahogy azt mindenki gondolta volna. Ők elfoglaltak, és mi is. Hozzá kell szoknunk az új környezethez, emberekhez, tanulni kell és még sorolhatnám. Egyszóval senkinek sincs ideje a másikra. Én meg nem is nagyon szeretem zavarni Niallt, mivel ki tudja, milyen rosszkor keresném. Még az első hetekben rendszeresen beszéltünk, de ez az idő múlásával egyre inkább abbamaradt. Előbb hetente, majd háromhetente, végül eljutottunk oda, hogy immár három hónapja nem beszéltünk, és mindent összevetve majdnem fél éve alig tudunk egymásról. Kezdem kicsit kiheverni mindazt, ami ezzel a nyomással, meg mindennel jár, így most nem az lesz, hogy hazamegyek és a szobámban fogok pityeregni. Az is csak egyszer történt, de csak azért mert épp gyenge pillanatom volt, és másnap megjött. De persze ezt szerintem inkább csak magamnak mesélem be, hogy nyugodtan tudjam lehajtani este a fejemet. Eszembe jutott az a nap, mikor Niall és Harry egymás mellett, velem és Jaszel szemben szerelmet vallottak. Olyan aranyosak voltak mindketten, én pedig egy kis nyolc éves kislánynak éreztem magam, aki szülinapjára megkapta a hőn' áhított barbi babát. Rögtön a szőke nyakába ugrottam, majd mikor a Londonba tartó repülő előtt álltunk, hogy végre hazamenjünk, megkaptam eddigi legédesebb csókját. Azóta már történtek *khm* dolgok *khm* (már ha értitrk mire gondolok). Az volt eddigi életem legszebb éjszakája, és mint később kiderült Jasmineé is. Ezen később csak jót nevettünk, mivel a két jómadár mindent egyszerre tervezett be. És még AZT is. Erre a gondolatra haloványan elmosolyodtam, majd elővettem a kulcsom, és kinyitottam a lakásom bejárati ajtaját. A táskámat ledobtam a konyhaszékre, majd csizmámat levéve indultam meg a hűtő irányába valamilyen ételt keresni. Nem volt itthon túl sok minden, de még egy melegszendvicsre volt alapanyag, így kivettem minden kelléket egy doboz tejjel gazdagítva, majd míg sült a szendvics, a konyhaszekrényből kivettem a szokásos fekete teámat, majd beindítottam a vízforralót. Csak egy bögrényi italt kívántam, így miután levettem a szokásos rénszarvas mintájút a polcról, rögtön tettem is bele a tejet, majd a vizet és a teafiltert, végül a cukrot, mint egy jó angol állampolgárhoz illik. Belekortyoltam, majd a kész szendvicsekhez mentem és kivettem őket a sütőből. Egy tányérra helyeztem a két finomságot, majd leültem az étkező asztalhoz. A táskámból kivettem a laptopomat, majd bedugtam a falba, és majszolgatás közben elszórakoztam a géppel. Kis idővel mindezek után nekikezdtem megcsinálni a töri házimat, de nem tudtam sokáig belemerülni, ugyanis a telefonom rezegni kezdett. Niall nevét láttam meg a képernyőn, és hogy egy üzenetem jött. Nagyon izgatott lettem, és nem tudtam örüljek-e, vagy ne, mivel még az is meglehet, hogy szakítani akar. Egy kis ideig elméláztam ezen, majd "Egyszer úgy is meg kell nézni" alapon határozottan rányomtam a képernyőre, ezzel megnyitva az üzenetet. Lejjebb tekertem a szöveghez, majd elkezdtem olvasni.
"Szia, Fleur! Remélem még időben írok neked, és még nem paliztál be. Sajnálom, hogy eddig nem adtam élet jelet magamról, és mivel te sem kerestél, azt hittem nem is érdekellek. Végül, mivel eléggé magam alatt voltam, a fiúk mondták, hogy írjak neked, és most rá is szántam magam. Nagyon hiányzol, és van egy kis meglepetésem a számodra, kiengesztelésül. Ne kérdezz semmit, csak legyél résen. ;)
Ni xoxo"

Iszonyatosan megörültem ennek a levélnek, bár egy kicsit értetlenül kezeltem, mivel nem tudtam pontosan, hogy mit jelent a "legyél résen". Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy valaha rám ír, de ezt most megcáfolta. Nem tudtam mostmár a törire koncentrálni, így lecsuktam a gépem tetejét, majd a telefont újra a kezembe véve tárcsáztam Jasmine számát. Vagy öt kicsengés után sikeresen felvette, én pedig izgatottan szóltam bele a telefonba.
- Hallo! Tudunk találkozni a parkban? Most kéne indulnod.- Egy fülig érő mosoly keretében ejtettem ki a szavakat.
- Szia! Épp most akartalak én is hívni. Mindjárt indulok. Mi történt?- Kérdezte, de hallottam a hangjában valamit, pontosan nem tudom beazonosítani, hogy mit, de erre majd még ráérek megkérdezni.
- Majd elmondom, de most inkább induljunk. Szia!- Tettem le a telefont, meg sem várva a válaszát, majd bementem a szobámba átvenni a fölsőm, bepakoltam a táskámba a telefonomat, felhúztam a cipőmet, majd már rohantam is a buszhoz. Jas még mindig a szüleinél lakik, és mivel én elköltöztem, sajnos messzebb kerültünk egymástól, de sikerült megtalálni azt a parkot, ahova mindketten nagyjából egyszerre érünk be. A megállóba érve megláttam, hogy még tíz perc van a következő buszig, így eldöntöttem, hogy a következő megállóig sétálok. Nem volt akkora a táv, és gyors sétával sikerült is beérnem. Igaz a végén már futottam, mivel láttam a buszt mögöttem, de sikerült felszállnom. Mentem négy megállót, majd sikeresen rossz irányba mentem az aluljárón, így kétszer annyit lépcsőztem. Végül a sétányon megláttam barátnőmet, így elkezdtem rohanni. Ő is felém igyekezett, majd egy gyors ölelés után mindent elmeséltem, hogy Niall mit írt, és a véleményét is kikértem erről. Ezek után nem várt fordulat következett, ugyanis ezeket a mondatokat intézte felém.
- Hallod. Harry is egy hasonló levéllel ajándékozott meg, szintén ma.- Vette elő a telefonját, hogy megmutassa nekem, majd én gyorsan átfutottam a szöveget a tekintetemmel.
- Anyám. Akkor ezek tényleg mindent együtt csinálnak.- Kezdtem el kuncogni, majd megfogtam barátnőm vállait, majd miután ő is megfogta az enyémeket együtt ugrálni kezdtünk, fojtott sikítással körítve. Sejthetitek ez milyen jól nézhetett ki közterületen.
- Jujj. És te visszaírtál neki?- Nézett izgatottan a szemeimbe barátnőm.
- Nem. Miért, te igen?- Kérdeztem, majd már vettem is elő a telefonom.
- Igen. Írjunk már neki vissza.- Mondta, mire én kikerestem Niall nevét.
- Mit írjak? Te mit írtál?- Szökött ki a számon egyszerre két kérdés, és letettem a kezemet magam mellé a telefonnal együtt.
- Hát azt, hogy már hiányzott, és várom, hogy láthassam.- Vonta meg a vállait, majd kivette a kezemből a telefont, és pötyögni kezdett.
- Hey! What are you doing?!- Kérdeztem, majd mellé állva próbáltam megnézni, mit ír, de mindig elfordult. Egy idő után feladtam a harcot, majd nemsokára végzett is, és egy ezervattos mosollyal adta vissza a mobilomat. Én megnéztem üzenetét, majd első ledöbbent reakcióm után elkezdtem nevetni, amibe Jasmine is becsatlakozott. Ezek után még beszélgettünk egy kicsit a parkban, a suliról, meg úgy mindenről, majd a búcsúzkodás ideje is eljött. Én még mindig felspannolva mentem haza, majd még befejeztem a töri lecómat, és egy kiadós zuhany után álomra hajtottam a fejem.

*négy nappal később*
A legutóbbi SMS óta nem kaptam életjelet Niallről, és tudomásom szerint Jas se tud a fiúkról semmit. Mint mondtam, nem tudtam értelmezni a "légy résen" felszólítást a levélben, így ugyan úgy teltek napjaim mint eddig. Az ajtók változatlanul nekem jönnek (Mert én nem megyek neki az ajtóknak, az kizárt. Csak ők az udvariatlan bunkók, akik nem képesek elállni az útból.) és még mindig változatlanul veszem a levegőt. Megint épp az iskolából tartok haza, és jelenleg egy csomó papír van nálam, amik nem fértek be a táskámba, így kénytelen vagyok a hónom alatt cipelni őket. Miután sikeresen felballagtam a panel harmadik emeletére, valahogy kibányásztam a kulcsot a zsebemből, majd benyitottam. Levettem a cipőm és a vékony bőrdzsekimet, majd a konyhába indultam letenni a cuccaim. Amint befordultam, észrevettem egy nem oda illő dolgot az asztalon. Gyorsan letettem a papírjaimat és a táskám az asztal másik felére, majd visszatérve a tárgyhoz a kezembe vettem, és megvizsgáltam. Egy kocsikulcs volt, de az biztos, hogy nem az enyém, mivel még jogsim sincs. Elkezdtem kicsit félni, mivel mostanában nem nagyon látogatott senki, és akkor már tuti előbb észrevettem volna. A kis dolgot visszahelyeztem az asztalra, majd óvatosan megindultam a házban mindenfelé egy görccsel a gyomromban, hogy mi van akkor, ha egy álarcos betörő vár valahol egy baseball ütővel, hogy leüssön. Minden testrészemben megfeszültek az izmok, és azért imádkoztam, hogy ne találjak senkit a lakásban. Mindent végignéztem de sehol senki. Legvégül a szobám maradt, ahol még nem jártam. Iszonyat lassan nyúltam a kilincsért, majd "Most vagy soha" alapon hirtelen benyitottam, de amit megláttam lesokkolt. Niall állt a szobám közepén egy szál rózsával a kezében, és egy óriási mosollyal. Én csak ijedtemben egy nyikkanást tudtam kicsikarni magamból, amit a kezeimmel fojtottam el, úgy hogy a szám elé emeltem azokat. Ezek után a mellkasomra tettem őket, és éreztem heves szívverésem.
- Uram, Atyám!- Mondtam elfúló hangon, miközben a szöszit kémleltem. Hogy tehette ezt?! Ő még mindig csak állt egy helyben, és nem nagyon akaródzott neki megszólalni, viszont mosolya letörölhetetlen volt. Mivel a magyarázkodását, amit vártam, nem kaptam meg, így nekem kellett cselekedni, és hirtelen megindultam felé, majd belecsapódva átöleltem.
- Mondtam, hogy légy résen.- Mormogta a nyakamba, és éreztem, ahogy meleg keze simogatja a hátamat. Én csak lábujjhegyen pipiskedtem, hogy felérjek hozzá, és a nyakát szorítottam, míg a testemet igyekeztem minél jobban az övének préselni. Nagyon hiányzott. Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta, és nem is terveztem, ebből a pozícióból hamar kilépni. Nem tudom, meddig lehettünk így, de végül ő húzódott el először, majd most egy még szélesebb vigyorral az arcán nézett rám.
- Ezt neked hoztam.- Nyújtotta át a szál, vörös rózsát én pedig óvatosan megfogtam, majd beleszagoltam. Isteni illata volt, és ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Persze rajta kívül. Csillogó szemekkel néztem rá, és ő is rám,  majd magához húzott és megcsókolt. Jobb kezemben a rózsával, mellkasán pihentetve karomat csókoltam őt. Hihetetlen pillanat volt, pláne úgy, hogy már azt hittem, hogy sosem látom többé. Még többet, és még többel akartam belőle, így jó ideig nem váltam el ajkaitól. Vagy fél órán keresztül csókolhattuk egymást, mikor végre engedtem, és elváltunk. Nem tudtam neki mit mondani, hisz még szinte fel sem fogtam mindent. Végignéztem rajta, és még mindig ugyan olyan tökéletes volt, mint eddig. A csöndet végül ő szakította meg.
- Hiányoztál, és remélem nem ijedtél meg nagyon.- Mondta, majd a kezét az arcomra simította, amitől föl tudtam volna robbanni.
- Te is nekem. Áhh. Csak egy kisebb szívrohamot kaptam, mikor megláttalak, de nem baj.- Legyintettem, majd én csókoltam meg. Nem akartam, hogy ennek valaha is vége legyen. Nem akartam többet elszakadni tőle, és azt sem akartam, hogy újra ne tudjunk beszélni csak kéthavonta. Ki akartam élvezni az élet minden egyes percét, amit vele tölthetek.

Nah. Itt a vége, fuss el véle. Igazából nem akarom magam fényezni, de ha most kezdeném ezt az egészet, tuti sokkal jobban menne, mint régen. De ezt már nem fogom újra kezdeni. Igazából most jöttem rá, hogy imádok írni, és játszadozni a szavakkal. Lehet ebben is kicsit sok a párbeszéd, de ezt most így tudtam megoldani. Még mindig van hova fejlődnöm, és tudom, hogy itt az én "korszakom" még nem ér véget. Mindenkinek köszönöm, aki olvasta, segített ennek a blognak, történetnek a kialakulásában, létezésében. Ez úton is szeretném megköszönni Tinának a sok segítséget és a fejlécet meg a design egy kis részét is, Dorkának és Boginak a részek tartalmának kitalálását és mindenkinek, aki olvasta, hogy felnézett ide, segített, bátorított és rám pazarolta az idejét. Még Nessit is külön kiemelném, hogy olvasta az elején, és kedves volt :).  I love ya guys!

xxRozamunda